2014. április 23., szerda

9. rész

Tárátátátáááá! Íme a 9. rész. :) Nincs sok hozzáfűznivalóm. Csak annyi, hogy: KOMIZZATOK! PIÁLJATOK! IRATKOZZATOK FEL! :D

   Három hónap telt el, mióta felébredtem a kómából. Abból a kómából, amit egy autóbaleset okozott. Abból a kómából, aminek a következménye súlyos amnézia lett. Három hónapja nem láttam őt. Nem érintettem, nem láttam mosolyát, gyönyörű szemét... hiányzott. Hiányzott az a gyengédség, mely az utolsó pillanatokban volt. Mikor ajka... de az csak egy álom volt. Egy gyönyörű, fájdalmas álom.
   Viszont itt a valóság, ahol szülők nélkül maradtam. A másik autó vezetője túlélte, egy-két karcolással megúszta. A tárgyalásokra csak az ügyvédje jön, őt soha nem láttam. Ám az ítélethirdetésre muszáj lesz bejönnie. És akkor.. akkor esküszöm, megbánja, hogy megszületett.
   A malibui házunkban vagyis házamban ültem a nappali fehér, bőr kanapéján, a laptopomon a Twitter honlapja volt megnyitva. Nyugodtan böngésztem, mikor a csengő éles hangja vágta át a csendes teret. Sietve álltam fel a kényelmes helyemről, s szapora léptekkel mentem az ajtóhoz. A kulcsot elfordítva a zárban, nyitottam ki, a kapuban egy fiatal futár állt, kezében egy óriási csokor vörös rózsát szorongatott.
- Miss Parker? - kiált egyet, mire bólintok.
- Miben segíthetek? - teszem fel a kérdést közeledve hozzá.
- Csak egy aláírást szeretnék kérni Öntől, és már itt sem vagyok - nyújtja át mosolyogva a lapot, s a tollal a helyre bök, ahol alá kell írnom.
   Miután ezt megtettem, a csokrot átadta, s elköszönt. Vajon ki küldött nekem virágot? Senkit sem ismerek a szüleim vagyis a cégemnél dolgozó embereken kívül. Igen, egy lemezkiadó céget örököltem aputól. Méghozzá nem is akármilyet, Malibu legnevesebb cégét, így nincs gondom a pénzre, se semmi másra.
   Beérve a barackszínű nappaliba, leültem a kanapéra miután egy vázába öntöttem vizet, s letettem a fehér dohányzó asztalra a virágokkal együtt. A csokorból kikandikált egy kis boríték, csodálkozva kezdtem olvasni:
 ,, Kedves Hell!
 Sajnálom a szüleid, s ennek jeléül kérlek, fogadd szeretettel a 40 szál vörös rózsát. Nemsoká' találkozunk.
Üdv: Drew"
Drew?! Vajon ki lehet az? A cégnek, ha jól tudom, nincs ilyen nevű alkalmazottja. Mást pedig - mint már említettem - nem ismerek. Talán régebbről, még az amnéziám előtti életemből lehet egy ismerősöm.
   A laptopom azt jelezte, Twitteren üzenetem érkezett: ,, Remélem, megkaptad a csokrot. :) xx Drew"
Nincs vezetéknév megadva.
   Úgy döntöttem, felhívom Rosát, az egyetlen barátnőmet, hogy jöjjön át, beszélgessünk. Pár perc múltán meg is érkezett. Csak az ajtó nyitódását, majd záródását hallottam.
- Hell? - kiabált.
- Nappali - szóltam vissza, s pár másodperc elteltével a barackszínű helyiségben feltűnt az én vörös hajú, fekete haspólót rövidnadrággal viselő barátnőm. A fehér és krém színű bútorok között csak úgy virított, de én így szeretem őt.
- Mi jót csinálunk? - kérdezte a maga stílusában miközben lehuppant mellém a kanapéra.
- Rose, ismertem én valamilyen Drewet?
- Ne hívj így. tudod, hogy utálom. Amúgy, nekem nem számoltál be róla az elmúlt 19 évben - mosolygott rám. - De miért?
- Ezért - dobtam oda a levelet, majd az üzenetet is megmutattam.
- Mutass képet! Mutass képet! - kezdett tapsolni. - Úr Isten, de cuki. És ezek a rózsák. Ahw.. - imitált olvadást.
- Rosa! Rosa! Rosa! - hadartam. - Nyugi. Nincs róla kép sehol - lomboztam le.
- De azt írta, nemsokára találkoztok, szóval megtudjuk, ki is ő. És akkor  bedobja magát a szexállat Hell - vigyorgott, egy ragadozót előadva, aki az áldozatára ugrik. Ez esetben én voltam az.
- Tudod jól, hogy az az idő már elmúlt. Elmúlt az emlékeimmel együtt - mosolyogtam rá.
- Persze. Duma az egész. De Hell, azt hiszem, éhes vagyok - zárta le a témát.
- Menjünk, csináljunk valami ebédet - erre ő felpattant, és a konyhába rohant.
   Megcsóválva a fejem, indultam utána. Ő soha nem változik. Vagyis az eltelt  három hónapban mindig ilyen volt. Egy örökké éhes, bohóc lány, akinek az élet nagyon könnyű volt. Nem úgy, mint az enyém. Miután felébredtem a kómából, senkim nem volt. A szüleimet elveszítettem a balesetben, s hiába nem emlékszem rájuk, mégis felneveltek. Az egyetlen, aki akkor mellettem állt, Rosa volt. Minden napját a kórházban töltötte velem, miután kiengedtek, hozzánk vagyis hozzám költözött, majd vett egy házat ebben az utcában. Sokáig mesélt a múltamról, hogy milyen voltam, de még emlékképek sem ugrottak be.Csak a fekete sötétség, és semmi más.
   Mikor beértem a konyhába, Rosa már elkezdte kikeverni a palacsintatésztát, ám észrevette rajtam, valami nem oké.
- Héj! Fel a fejjel, tudom, hogy egyszer emlékzeni fogsz mindenre - ölelt át, s a hajamba szórt valamit.
Később kiderült, hogy az egy marék liszt volt... Így vette kezdetét a háborúnk, melyet nevetéssel, bohóckodással tarkítottunk. És amelynek egy hang vetett véget: twitteren üzenetet kaptam. Kezünkben megdermedt minden izom, egymásra néztünk, eldobtuk a lisztet - a konyhának már úgyis mindegy -, s rohantunk a nappaliba a laptopomhoz.
- Nyisd meg! Nyisd meg! - ordibált barátnőm.
   Amíg írtam be a zár kódját, elgondolkodtam. Vajon Ő írt, ha igen, akkor mit? Egyáltalán ki lehet, mit akarhat tőlem? Az, hogy honnan tud a szüleimről, nem kérdés. Minden hírben benne volt, a neten hetekig erről szólt minden. Viszont a másik sofőr nevét soha nem említették. Csak a hirdetéskor tudom meg, ki ölte meg a szüleimet. Ez pedig nem sokára - május ötödikén - meg fog történni.
   Sikerült feloldanom a zárat, s ekkor Rosa átvette - inkább kitépte - a kezemből a laptopot.
- Persze, nyugodtan - morogtam orrom alatt.
- Nyugtalanul is - kacsintott vigyorogva, majd elkezdte olvasni a levelet. - Kedves Miss Parker! Megkérem, holnap jöjjön be az irodába egy rövid megbeszélésre. Köszönettel : Mr. Barner - fejezte be, majd csalódottan felsóhajtott. - Pedig már azt hittem. Na mindegy, menjünk süssük meg a palacsintákat, éhen halok.
- Menj előre, én még válaszolok - mosolyogtam kissé csalódottan, hiszen én is beleéltem magam a dologba.
Megírtam a levelet, de nem tudtam elmozdulni. Úgy éreztem, válaszolnom kell neki:
 ,, Kedves Drew! Köszönöm, megkaptam, de sajnos nem tudom, ki maga. Hell."
   Pár másodperc múlva a Twitter jelzett, üzenetet kaptam. Rosa kidugta a fejét a konyhából, s már indult felém.
- Csak Barner válaszolt, nyugi - mondtam gyorsan, mire szem forgatva sarkon fordult, én pedig az üzenetre kattintottam. Pulzusom az egekben volt, tenyerem izzadt, talán megtudom, ki is ő.
 ,, Kedves Hell! Nem tegezhetnénk egymást? :) Legkésőbb Májusban találkozunk, bár kétlem, hogy kibírom odáig. Vigyázz magadra, és segíts a barátnődnek sütni. :) xx Drew"
A nappali ablakához rohantam, amely az utcára nézett, de csak egy fehér Ferrarit láttam elhajtani. Itt volt.
- Rosalina Pausini! - kiáltottam, mire ő pillanatok alatt mellettem termett. Tudta, ha az egész nevén szólítom, akkor fontos.
- Isabella Hell Parker! - tisztelgett vigyorogva.
- Most ne hülyéskedj! - szóltam rá. - Itt volt - bököm ki.
- A Mikulás? - csillan fel a szeme.
- Te idióta, Május elseje van  forgattam meg a szemeim.
- Akkor ki volt itt?
- Drew.
- Honnan veszed?
- Írt egy üzenetet - toltam felé a laptopom, s mikor elolvasta folytattam -, mikor az ablakhoz mentem, már csak egy fehér Ferrarit láttam elhajtani - fejeztem be.
- Láttad az arcát? Ferrarival jár a gyerek? Biztos kő gazdag - kezdte el mozgatni a szemöldökét.
- Áll le. Nem érdekel a pénze. Sőt ő sem érdekel - erre Rosa olyan " ezt te sem gondoltad komolyan " fejet vágott. - Most nem érdekel. Enni akarok - zártam le a témár.
   Ezután beléptünk a konyhába, de ahogy kinézett... inkább úgy döntöttünk, elmegyünk egy gyorsétterembe.
   Miután ettünk, és Rosa sem volt már éhes, úgy döntöttünk, úgyis vasárnap van, senki nincs a stúdióban, így beültünk a gyönyörű, fekete, tuningolt BMW-be, amely az enyém volt, s elindultunk. Rosa már teljesen megszokta azt a sebességet, amivel közlekedni szoktam, de hogy segítsen nekem, beszerzett egy szirénázó rendőrlámpát. Így még félre is álltak az autók, igaz, ha elkapnak, fizethetek, de ha azt nézzük, azt a kis büntetést meg sem érezi a pénztárcám. Ezekkel a gondolatokkal gurultunk be a stúdió épülete elé. Kiszálltunk, s nyugodtan sétáltunk fel a lépcsőkön a portához, ahol most Olga volt. Köszöntünk neki, majd folytattuk utunk abba a terembe, ahol már énekelt többek között Katy Perry, Usher és Pharrell Williams is ott énekelte fel a Happy című számát. És ahol persze unalmunkban mi szoktunk szórakozni, ugyanis én megtehetem. Na jó, ez picit egoista volt, viszont ez az igazság.
   Rosa leült a műszerfal elé, én mellé telepedtem, kezemben a gitárommal. Szegény már nagyon megviselt volt, a fa már nem is látszott a sok matricától. Általában én gitározok, Rosa pedig énekel. Ez most sem volt másként. Kezem saját életre kelt, magától fogta le az akkordokat, Rose pedig énekelni kezdett egy számomra ismeretlen dalt.
- You're crazy girl, crazy girl, you should know it - mosolygott rám közben.
   Olyan ismerős volt, de egyszerűen nem tudtam hova tenni. Mikor az utolsó akkord is véget ért, megkérdeztem Rosiet, hogy mi volt ez.
- Justin Bieber - All a round a world - mosolygott még mindig. Én viszont lefagytam.
Biztosan félre hallottam. Nem azt a nevet mondta. Lehetetlen.
- Bocsi, mit mondtál, ki énekelte? - tettem fel a kérdést.
- Justin Bieber. Miért? Eszedbe jutott valami? - állt fel a székről, s az arcomba mászott.
- Ja, nem csak mutatnál róla képeket? - kérdeztem lefagyva. A név semmit nem jelent. Vajon hány millió Justin Bieber van még a világon?! - próbáltam magam nyugtatni kevés sikerrel.
- Hell, itt vannak a képek - dugta orrom alá a telefonját.
   Amint megláttam az első képet, biztos lettem benne, ő az. Él, nem csak egy álom volt.

Na, skacok, ez egy giga hosszú rész lett... KÉREM A KOMIKAT, PIPÁKAT STB!!!! :D <3

6 megjegyzés:

  1. Nagyon jóó gyorsan a kövit ...!!!!!!!!!!!!!! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. amint lesz időm begépelni, hozom. :)

      Törlés
  2. Nagyon jó, de csakhogy tudd, olyan név, hogy Hell, nem létezik :D

    VálaszTörlés